Sajnos technikai okok miatt nem tudom elérni a google-höz kapcsolt blogomat, így ide fogom írni élményeimet. Remélem ezzel a felülettel nem lesz gond.

Szóval, itt vagyunk már két és fél napja. Elsőre egészen hihetetlennek tűnt felkelni Sanghajban, de a hőség és a páratartalom gyorsan eloszlatott minden kételyt.
Tegnap körbesétáltuk az iskolát (Shanghai Theatre Academy), találkoztunk egy-két tanárral akik köszöntöttek bennünket, elmondták mi vár majd ránk a következő három hétben. Körbenéztünk az iskola kis múzeumában, ami nagyon felületesen megpróbálja bemutatni, mi is az a kínai opera. Este együtt vacsorázott a társaság, elkezdtük kicsit megismerni egymást. Vannak itt az Egyesült Államokból, Koreából, Japánból, Bulgáriából, Taiföldről. Szép színes társaság. Egyenlőre még csak egymás nevét próbáljuk megjegyezni, de remélhetőleg ezen a kis nehézségen majd hamarosan átlendülünk és megismerjük egymást kicsit jobban.

A mai nap valamivel izgalmasabb volt. Reggel túlestünk az első kínai nyelv óránkon. Wo shi xiongyli ren. Ilyen bonyolult mondatokat tudok már, pedig csak két órát töltöttünk a tanteremben. Szerencsére szimbólumokat nem tanulunk, csak nagyon egyszerű "túlélő" kínait. (Sanghaji dialektust). A kiejtéssel viszont szenvedünk rendesen, még az ázsiai nációk is, ami inkább csak szórakoztatóbbá teszik az órát.  Majd vasárnap folytatjuk... remélhetőleg addigra már sikerül egy kávét rendelni. (amit nem is nagyon isznak)

A nap másik részében kis városnéző túra volt. Felmentünk az Oriental Pearl Tower, a világ egykori, mostanra már csak a negyedik legmagasabb épületébe. A kilátás megdöbbentő volt Sanghajra. Minden irányba amíg a szem ellát, toronyházak sokasága. Az egész várost ellepi a szmog, mintha köd lenne, a különböző tornyok csak sejtelmesen tünedeznek a távolban, azonban így is nagyon jól érzékelhető a város mérete. Hatalmas.

A toronyba csak lebegésre képes emberek juthattak fel :)

A Torony aljában egy remekül berendezett várostörténeti múzeum található, ahol az 1900-as évek eleji Sanghajban lehetett bolyongani. Az életnagyságú makettek mellett látványos kisebb maketteken lehetett rálátni a Brit birodalom által uralt városra, ami mára már nyomokban sem hasonlít régi önmagára. Ahogy fotók bizonyítják, a város 15 évvel ezelőtti önmagával sem összehasonlítható. A torony után bizarr módon elmentünk a "kínai negyedbe", Yuyuan Gardenbe, ahol egy elképesztő méretű kifejezetten turistáknak szánt vásár található.  Az óriási tömegben folyamatosan Rolaxeket próbálnak eladni az embereknek, vagy kéregetők ráncigálják az ingujjakat , esetleg mindenféle teljesen hasznavehetetlen kütyüvel bosszantják az embert. Azonban az utcai árusokat körbeveszi az ezernyi izgalmasabbnál izgalmasabb bolt. Hangszer, ruha, étel, tea, édesség, galériák, nagy nemzetközi márkák (Starbucks, Marks and Spencer, McDonalds), kisebb családi vállalkozások, bármi amit az ember eltud képzelni. Leginkább London Camden Town marketjéhez lehetne hasonlítani, csak rendesen megfűszerezve némi Kínával és jócskán felnagyítva. Mindez az őrület a tradicionális kínai építészeteben kapott helyet, ami mint egy kis önálló város bújik meg a hatalmas üvegtornyok között.

A forgatagból kikerülve visszatértünk a campusra, ahol megnéztük August Strindberg: Miss Julie-ának a Kínai Opera változatát. A három szereplős darabot az iskola végzett és jelenlegi diákjai játszották, akik majd tanáraink lesznek a következő időszakban. Az előadás érdekes, humoros, izgalmas volt. Hosszú nemzetközi turné után tértek haza újra, hogy még egyszer eljátsszák a színházukban.

Most egy kicsit fáradtak vagyunk. Még mindenkit gyötör a hosszú repülő út, de lassan-lassan hozzászokunk a helyi levegőhöz, időhöz. Holnap megkezdjük az opera tréninget. Félek sok nyújtás, futás, fizikai dolog vár ránk.

Igyekszem majd napi szinten beszámolókat írni, remélem lesz rá időm és energiám.