Elég felületesen említettem, hogy valójában miért is jöttem Kínába, és alig írtam a Shanghai Theatre Academy nyári iskolájáról. Ez részben azért van mert nem tudom, hogy mit írjak, másrészt nem is nagyon volt időm erre a koncentrálni a blogban. Alapvetően egy külső szem számára talán monotonnak tűnő három hét áll mögöttünk. Az első héten minden nap 3-4 óra edzés: nyújtás, rúgások gyakorlása, színpadi járás. Aztán a második héttől minden nap próba. A próbák alapvetően ismétlésre épültek, hiszen viszonylag hamar megtanultuk a rövid prezentációnk vázát, az idő nagy részét pontosításokkal, a gesztusok, formációk kitisztításával töltöttük. Órákat töltöttünk a stilizált harcok gyakorlásával, hogy minél  gyorsabban és pontosabban tudjuk őket végrehajtani. A napi öt hatszori végigjátszása a darabnak teljesen megszokott volt, igaz rövidke alig 15 percről beszélünk.
Színészként hiába van már tapasztalatom különböző ázsiai színházi formákban, megeröltető és megterhelő munka áll mögöttünk. Kíni operát, kínai egyik legnevesebb iskolájában, professzionális emberektől tanulni hatalmas megtiszteltetés. Az élmény, hogy egy kínai opera színpadán, teljes jelmezben és sminkben (melynek felhelyezése órákba tellett), szinte felfoghatatlan. Amikor elkezdtem színészetet tanulni, ez a kép legvadabb álaimban sem került elő és ahhoz, hogy ez még is létre jöhetett sok embernek tartozom köszönettel.
Tényleg nem tudom mit írhatnék, ha a technika is úgy akarja, akkor hamarosan képek és videókat is feltudok tenni. Remélhetőleg azok majd magukért beszélnek.

Egyik nap, mikor éppen a The Bundon sétálgattunk, belebotlottunk egy nagy csoport idősebb emberbe az egyik pláza terén, akik valamiféle furcsa fitnesszel kevert csoporttáncot gyakoroltak éppen. Mosolyogva konstatáltam, hogy csak a pláza egyik termékbemutatóját látjuk amolyan kínai módra. Tovább sétálva azonban pontosan ugyan ez a jelenség fogadott minket egy majdnem kivilágítatlan kicsiny téren is, majd nem sokkal később egy újabb csoportba botlottunk. Idősek, fiatalok, gyerekek, két és négylábúak együtt. Ne felejtsük el, hogy egy olyan országban vagyunk melyben majdnem minden nyugati közösségi média blokkolva van. Se facebook, se twitter, se youtube még az IMDB is elérhetetlen. Talán ennek is köszönhető, hogy este a városban sétálva nem halott utcákkal találkozunk, hanem élettel minden sarkon. A boltok amúgy is nagyon sokáig nyitva vannak, sok az éjjel-nappali, a kifőzdék is éjjelig nyitva tartanak, hiába nem nagy akkor már a forgalmuk. A boltokban dolgozók ilyenkor az utcákra kitett  asztaloknál a barátok, családok társaságában esznek, beszélgetnek, kártyáznak vagy mahjongoznak.. Egyik alkalommal nem csak táncoló emberekkel találkoztunk de egy elég nagy csapat karaokézóval is, természetesen a nyílt utcán.
Sanghaj ezen közösségi életét lenyűgőzőnek találom. A terek, parkok, padok,utcák mindig használatban vannak, de nem részeg emberekkel, hanem vidám közösségekkel. Nem tudom, mi ennek a háttere de ez a közösségi érzet hiányzik az európai városokból. Jó lenne ha nem így lenne.

Ahogy a képzés a vége felé közeledett, elkerülhetetlen volt, hogy belevessük magunkat Sanghaj éjszakai életébe.Rendes egyetemi diákok módjára egyszerűen csak kellett már valamit inni. Szerencsékre Michael aki az akadémián dolgozik és itt él két éve elég jól ismeri a helyeket és tudta, merre kell elindulnunk. Egy olyan Sanghajba vitt bennünket melyet nem láttunk korábban. Első állomásunk egy bár-klub volt, melyben szigorúan csak koktélokat lehetett inni. A hely dizájnja bármelyik felső kategóriás  európai hellyel versenybe szállhat, miközben árban, ugyan Sanghaj áraihoz képest drága, jóval a nyugati árak alatt maradt, Mondani sem kell, hogy a hely tömve volt. A hangszórókból az összes amerikai és nyugati gumi-pop üvöltött, melyre a szokásos koordinálatlan mozgással válaszoltak az emberek. A hely ilyen tekintetben nem különbözött semmiben sem a világ más pontjain megtalálható hasonló szórakozó helyektől. Amiben különbözött az az emberek életkor és stílusbeli széles skálája volt. A fiatal huszonéves pláza teremtményektől az ötvenes szódásüveg szemüvegig mindenki megtalálható volt. A figyelmemet még is két középkorú úr kötötte le, akik az üvöltő Lady Gagában, a szárazjég áradatban, és miniszoknyák furcsa kavalkádjában békésen ültek a pultnál és valamiféle kockajátékot játszottak, mintha csak egy nyugodt szivarszobában lennének. Itt még ez is belefért.

A hely zsúfoltsága és zajszintje azonban viszonylag hamar tovább pördített bennünket és nem sokára meg láttuk Sanghaj egy teljesen másik arcát. A következő állomásunk az Obama nevű szórakozóhely volt. Heteroszexuális emberként betérni egy hatalmas meleg bárba egy igazi élmény. Ha valahol lehet egy jó bulit találni akkor Obama az egyik hely. Nem mondanám, hogy homoszexuálisnak lenni Sanghajban probléma. A hatalmas hely emberek ezreivel volt tele, alig lehetett mozdulni bent, azonban kisebb küzdelmek árán csak beljebb jutottunk, és ha már ott voltunk akkor ott is maradtunk hajnali 4-ig. Ingyen italt viszonylag könnyű szerezni egy ilyen helyen, még akkor is ha az ember homlokára van írva, hogy semmi dolga az azonos neműekkel. Talán az egyik legjobb estét töltöttük ezen a helyen, ahonnan erős alkohol mámorban kóvályogtunk haza, hogy másnap ismét próbára menjünk.

A következő hétvégén ismét egy újabb részét ismertük meg a városnak. Ezúttal távol maradtunk az üvöltő popkultúrától és egy sokkal visszafogottabb, elegáns jazz bárban foglaltunk helyet. A hely ugyan tele volt, de így is könnyedén és kényelmesen le tudtunk ülni. A színpadon egy nagyon színvonalas nemzetközi jazz banda adta a hangulatot ami felet békés beszélgetések moraja hallatszott. Két velünk egykorú tanárunk, mint mindig most is velünk tartott, és bátorkodtak bele-bele kóstolni némi alkoholos italba. Tulajdonképpen irigylem az ázsiai embereket. Némelyiknek elég egy fél üveg sör, vagy néhány korty egy-egy koktélból és máris olyan szférákat érnek el melyhez nekünk vagyonokat kell elkölteni. :)

Szó mi szó, Sanghaj éjszakai élete remek! Mindenki megtalálhatja itt a maga kedvére való szórakozást.

Az elmúlt egy hét eléggé sűrűre sikeredett és sajnos nem volt időm posztolni a blogra. Most éppen Abu DhabI nemzetközi repterén üldögélek, még így lesz hat órán át. Ez alatt lesz időm végig gondolni mi minden is történt az elmúlt egy hónapban, és lassan leírni az élményeket amik kimaradtak a blogból.

Néhány óra alatt sikerült feltöltenem néhány fotót a tegnapelőtti bolyongásunkról. Szóval konfetti, dobpergés, építészet és ta dám!

Fotók itt! (klikk)

Hullafáradtan az egészen héten át tartó tréning után lusta vasárnapot tartottunk. Nagy ásításokkal, kicsit nehézkesen hagytuk magunk mögött az ágyat, valahol dél körül. A szobát elhagyva csak egy egyszerű céltalan séta volt a tervünk. Így is tettünk. A Jingan Templom állomástól ismét az Emberek terére mentünk, ez volt a mai kiinduló pontunk. Kicsit utánaolvasva rádöbbentem, hogy lényegében akármerre nézek ezen a téren csak is Hudec László épületeit látom. A Park hotel, mely egészen 1980-ig Sanghaj legmagasabb épülete volt, a maga Art Deco stílusában kecsesen dominálja a tér egyik oldalát. A közvetlen közelében található a Sanghaj Art galéria, mely kis óratornyával csendben bújik meg a nagy zöldövezetben. Nem messze látható a Grand Theatre vagy a Lafayette cinema, mind Hudec épülete. A térről elindulva, a kisebb utcákon, egy zavarba ejtően európai városban találtuk magunkat. Az építészetet elnézve mintha csak Bécs, Párizs vagy éppen Budapest utcáin sétálgattunk volna. Innen-onnan ugyan előbukkant egy-egy hatalmas üvegtorony teteje ami emlékeztetett minket, hogy azért még mindig Ázsiában járunk. Kis séta után egyszer csak a Hangpu folyópartján találtuk magunkat és egyben a határán két nagyon különböző korszaknak. Magunk mögé nézve grandiózus Art Deco épületek sora állt, az európai építészetet képviselve, velünk szemben, HuangPu a folyó túlpartján pedig Pudong tornyai magasodtak. Mintha egy hatalmas sakktábla közepén állna az ember. A hatalmas Oriental Pearl Tower, a Shanghai World Financial Center és a többi üvegtorony mellbevágóan XXI. századi. A különbség a város két része között egyszerre zavarba ejtő, lenyűgöző és félelmetes.

Mivel ma egész végig tűzött a nap és 34 fok volt, a sétálgatást sem bírtuk a végtelenségig. Visszalátogattunk az Emberek terén található lótusz parkhoz, hogy felforrt agyvizünkkel leroskadjunk az árnyékba, hogy ezen gyönyörű virágokat csodáljuk illetve a százezer turistát, akik hirtelen a National Geographic fotósának képzelve magukat a legfurább pózokban próbálták megörökíteni a természet egy darabját.

Ugyan csináltam egy rakat fotót, jelenleg nem tudom feltölteni őket a gépemre, így ezeknek sajnos még várniuk kell magára. Addig olyanokat tudok csak használni amit az interneten találok. Elég kezdő blogoló vagyok... se kép, se videó, csak száraz szöveg. De igyekszem! :)

Eszembe jutott (juttatták), hogy csak azt nem írtam le, hogy ki is vagyok és miért is vagyok itt. Azt hiszem vagyok már annyira bátor, hogy színésznek tituláljam magam, igaz, még egy évig az iskola falai között kell "rejtőznöm". De hol is van ez az iskola. Ez az iskola Angliában van és East15 Acting School névre hallgat. Ennek az iskolának leszek én most már harmadéves World Performance diákja. Ahogy a neve is mutatja, itt mindenféle világszínházi formákkal ismerkedünk meg. Egyike ezen formáknak volt a kínai opera mellyel még az első évben foglalkoztunk.

A kínai operának számos különböző ága van. A legelterjedtebb és ismertebb ezek közül a  Pekingi Opera mely a 18 század környékén terjedt el Kína valamennyi részén. A kínai opera nagyszerűen ötvözi a zenét, éneket, színészetet, táncot és harcművészetet egy összetett színházi formában. A különböző karaktertípusokban (férfi, nő, festett arc, bohóc és ezen altípusai)  már egészen kora gyerekkorban, 8-9 évesen elkezdenek tréningezni a diákok, mivel a harcművészeteken alapuló mozgáskombinációk néha egészen extrém hajlékonyságot igényelnek.

Nem szeretnék nagyon részletesen belemenni, hogy mi is az a kínai opera, egyrészt mert még nekem sincs elegendő tudásom, hogy részletesen és pontosan bemutassam, másrészt pedig rengeteg anyag található róla az interneten, mivel egy ma is nagyon élő és eleven színházi formáról van szó.

Mi az East 15-en keresztül kerültünk a Shanghai Theatre Academy nyári iskolájába, ahol erről az izgalmas színházról tanulhatunk. A kurzus végén egy jelenetet fogunk prezentálni az iskola színházában. Jelenleg ezen a jeleneten dolgozunk.

Jómagam a férfi harcos karakterét játszhatom. Mondanom sem kell, fizikailag igen megterhelő kihívást jelent. Minden mozdulatnak, beállásnak, a test valamennyi részének pontos szabályokat kell követnie: mit, mikor, hogyan. A szöveget előremeghatározott, megfelelő hangsúlyozással kell mondani, és annak tökéletes egyensúlyban kell lennie a fizikummal. A harc jelenetek, melyek többnyire lándzsa-lándzsa ellen, vagy lándzsa-kard ellen zajlanak, stilizált formában, egy letisztult koreográfiaként, már-már táncszerűen kerülnek színpadra. Mindemellett minden amit a színész csinál, összhangban kell lennie a darabot kísérő zenekarral. Hasonlóan a balinéz színházhoz, itt sem teljesen világos, hogy ki is a vezető. Hol a színészt követi a zenekar, hol a zenekar a színészt. Minden lépésnek és mozdulatnak ritmusban kell lennie a különböző tradicionális hangszerekkel. Egy extrém mód komplex és magas képességeket igénylő színházi forma ez, melybe mi csak egy kicsiny betekintést nyerhetünk. Természetesen a közelébe sem érhetek a velem egykorú tanároknak hajlékonyságban, fegyelemben, precizitásban, de ők nagyon türelmesen korrigálják minden félresikerült mozdulatomat. 

You Wei Pan (Damon) mutat egy pózt:

Lándzsagyakorlat erősen lassított verziója:

Hamarosan feltöltök néhány videót, ha az internet kapcsolatom is úgy akarja, amin minimálisan látható, hogy hogyan is zajlik egy óra, mit is csinálunk.

Immár harmadik nyelvóránkon vagyunk túl... tudom, egészen hihetetlen. Ez volt a nap amikor végre megtanultunk számolni: yi, er, san, si, wu, liu, chi, ba, jiuo, shi stb. ne tévesszen meg senkit, ezeket egyáltalán nem így ejtik. Természetesen nem csak egytől tízig tanultunk, de egészen elmentünk százezres nagyságokig, de ebbe inkább bele se mennék, már csak azért sem, mert az agyam egy része még óra közben elpusztult.

A kínai opera tréningen megkezdtük a vizsgajeleneteink próbáját. Azt hiszem hirtelen kicsit sokat várnak tőlünk. A mai nap három órát töltöttünk, hogy megtanuljunk egy lándzsás mozgás sort, de jelentem, most már tudjuk... kár, hogy maga a jelenet még el sem kezdődött. A tanárok természetesen angyali türelemmel próbálják belénk verni a koreográfiákat. Talán a képzés legszórakoztatóbb pontja a kommunikáció, ami persze sok frusztrációt is okoz. Se nem kínai, se nem angol, amolyan "nézz és tanulj" metódus, csak néha azért kell egy kis magyarázat, de a lelkes fordítókat ilyenkor mindig megtaláljuk.

A városra ma nem jutott időnk, éppen hogy csak vacsorázni el tudtunk menni. (a verhetetlen tészta-hús kombináció volt ma is az asztalon. Sajnos kínai neveket nem tudok az ételekhez... még)

Hamarosan igyekszem felvenni valami értelmeset és feltölteni ide, lássátok mi is történik a próbateremeben.

Nem szeretünk korán kelni, ez ma világosan kiderült. Főleg nem háromnapi aktív edzés után. De ha már felkeltünk és felültünk egy buszra reggel 8-kor, akkor elmentünk egy ősi kínai faluba, Zhujiajiao-ba. Amolyan skanzen szerűség, csak telenyomva az olcsó kíni turista árukkal. Azonban ha a turista oldalát leszűrjük,  akkor egy bájos kis vízivárost kapunk, ami betekintést nyújt egy ősi kínai város életébe. Nem derült ki számunkra pontosan, mikor is kezdték építeni a falut, de például láthattunk egy postát a kora 1800-as évekből. Rendes nyugat-európaiak módjára kicsit zavarodottan csodálkoztunk rá a rizsültetvényre, mivel ilyet talán csak különböző stratégiai játékokban láttunk számítógépeink képernyőjén, de a valóéletben nem igazán. :) Sajnos nem volt nagyon sok időnk itt kóborolni, hiszen "kedvenc" túravezetőnk (akit mi csak szimplán Bobnak neveztünk el), csak mint az Oriental Pearl Towernél, áthajtott bennünket mindenen. Azért így is sikerült egy-két videót csinálni a bájos kis kertekről és épületekről, a folyóról és természetesen a szuvenírboltok sokaságáról.

Innen visszatérve volt egy kis láblógatásnyi időnk, amit mindenki aktív alvással töltött. Felkelve pedig nekivágtunk at 'ERA' cirkusznak, ami szerényen úgy hirdeti magát, hogy "ha nem láttad a cirkuszt, akkor nem láttad Sanghajt!" Ezt egy kicsit túlzásnak tartottam előtte és túlzásnak tartom utána is. Bár a cirkusz valóban lélegzetelállító mutatványokkal volt tele, és nagyon is szórakoztató volt, nem véltem benne felfedezni a tipikus Sanghajt. (akármi is az). Egyszerűen csak megint tátott szájjal néztük, hogy mire is képes az emberi test. Egy nagyon magas színvonalú előadást láthattunk, sajnos azonban világosan látszott, hogy ide bezony kínai ember alig jár; azt hiszem ma este találkozhattunk a Sanghajt látogató turisták nagy részével.

Az iskolában változatlanul folyik a tréning, holnaptól elkezdjük a vizsga jeleneteket próbálni, ami számomra egy nagy színpadi harcjelenet lesz hét másik diákkal. Lándzsák, kardok, izgalmak.

A hőség már nem annyira elviselhetetlen, azt hiszem így egy hét elteltével hozzászoktunk valamelyest. Már a combizmok sem fájnak annyira a sok nyújtástól, és a koránkelésbe is kezdünk belejönni. Az étel egyre jobb, bár változatlanul bajban vannak a vegetáriánusok (nem csak  magyar eszik húst is hússal), és már a pálcikát is egészen magabiztosan használjuk, sőt tegnap megtanultam, hogy a tájföldiek másképp fogják mint például a japánok... már csak azt kéne megtudni, hogy  a kínaiak hogyan használják. :)

Egy szó min száz, az élet szép. Sanghajt meg majd igyekszünk rendesen felfedezni.

Tegnap volt egy kis szabadidőn suli után, így fogtuk magunkat és felültünk a metróra. Nem akartunk semmit komolyabban megnézni, csak bolyongani egy kicsit a városban, így célállomásnak a People's Square-t választottuk. Egy óriási park, melynek központjában a sanghaji kormány épület áll, egy amolyan csodaszép hatalmas, tekintélyt parancsoló iroda épület amelyeket a kommunista országokban lehet látni. Azonban a tér nyomokban sem hasonlít egy kommunista nagy város főterére. Itt található a legtöbb művészeti galléria, a várostörténeti múzeum, a nemzeti galéria, Sanghaj koncertterme, a Grand Theatre és a Grand Cinema. Az épületek között egy gyönyörű zöldterület foglal helyet a lótusszal teli tóval a közepén. A kormányépülettől száz méterre pedig belefutottunk a bevásárló utcába, amit valószínűleg csak a New Yorki Time's Squarehez lehet hasonlítani. Millió üzlet, bevásárlóközpont, hatalmas kivetítők reklámokkal, minden épület színes fényeben úszik. A turistáknak prostituáltakat ajánlanak minden percben, amit mi köszöntünk de visszautasítottunk minden alkalommal. Sajnos a kamerát nem vittem magammal mivel szakadt az eső egész nap, de biztosan vissza fogunk térni, már csak a múzeumok miatt is.

Mivel saját még nincs, itt egy kép a google-ről: itt jártunk, ezt láttuk. 

Az iskolában folytattuk a tréninget, átismételtük az alap rúgásokat, színpadi járást, lándzsa gyakorlatokat és a 'felhő kezeket', illetve elkezdtünk megtanulni egy harc koreográfiát lándzsa és kard között. Szórakoztató, izgalmas és rettentően fárasztó, azonban a fáradtságon átsegít, hogy a tanárok folyamatosan elővesznek mint példát. Valamiért nagyon kedvelnek és folyamatosan megdicsérnek ami természetesen jól esik, de néha már-már zavarba ejtő. :)

A nyelvvel nem igazán haladtunk, de a helyiek segítőkészségének köszönhetően még az éttermekben is tudunk rendelni, hiszen aki beszél angolul nem hezitál megszakítani saját vacsoráját, hogy fordítson közöttünk és a pincérek között.

Holnap egy előadással kezdjük a napot a kínai kultúráról, aztán folytatjuk a tréninget, este pedig megnézünk egy előadást amelyben a tanáraink játszanak. Az előadás előtt majd megnézhetjük, hogyan teszik fel a sminket, ami igen izgalmasan hangzik.